Pozitív sémák 2. – Énhatékonyság

A Beatles első dalai több lemezstúdiónál is elutasítással találkoztak, Stravinskyt pedig csaknem kiűzték Párizsból a Tavaszi áldozat című művéért. Napjainkban mégis mind a könnyűzenei együttest, mind a klasszikus zeneszerzőt azért ismerhetjük, mert volt türelmük és kitartásuk addig próbálkozni, ameddig nem találtak tehetségük és önkifejezésük számára megfelelő utat. A két példában közös az énhatékonyság az egyén hite abban, hogy sikeres lesz egy adott helyzet megoldásában. A képességeinkbe vetett hit fontos szerepet játszik abban, ahogyan gondolkodunk, cselekszünk, és ahogyan képesek vagyunk elérni a céljainkat. Az énhatékonyság a kitartással, sikerességgel és ellenálló képességgel rokon pszichológiai fogalom.

Albert Bandura tanuláselméleti szerző úgy véli, az énhatékonyság az énrendszerünk egyik lényeges eleme. Az énrendszer attitűdjeink, képességeink és készségeink sokaságát tartalmazza, és irányítja a különböző helyzetek észlelését, valamint lereagálását. Az énhatékonyság ennek a készletnek az egyik kulcseleme, nagy szerepe van abban, hogy kihívások esetén képesek vagyunk-e optimisták és magabiztosak maradni.

A legtöbb ember képes céljai kijelölésére, és elméletileg azt is tudja, hogy azokat elérni erőfeszítésbe kerül. Mégis, az énhatékonyság érzésén múlik, hogy a törekvéseink megvalósulása felé vezető úton kihívásokat, vagy kudarcokat és bátortalanságot tapasztalunk. Az énhatékonyság határozza majd meg, hogy képességeinknek megfelelő, nemcsak realisztikus, hanem ambiciózus célokat választunk-e és a nehézségek ellenére tovább munkálkodunk-e teljesülésükön. Az énhatékonyság mértéke dönti el azt is, hogy ellenállunk-e a környezetünk esetleges akadályainak és a bennünket körülvevő emberek kételkedésének. Utóbbi jellemzőre jó példa Rodin esete, aki háromszor is sikertelenül felvételizett az École des Beaux-Arts-ra, és a későbbiekben mégis híres szobrásszá tudott válni.

Nyilvánvaló tehát, hogy a magas énhatékonyság a sikeres, kompetens emberek tulajdonsága. Ezzel szemben, az alacsony énhatékonyság szorongás és depresszió tünetekre, illetve ezen hangulati állapotokkal társuló önvádló és rágódó gondolkodásra hajlamosít. Az énhatékonysággal kevéssé rendelkező emberek erős stresszreakciót adnak, amitől csökken az immunaktivitásuk, és stresszbetegségekre is fogékonyabbak.

Az énhatékonyság érzését már kisgyermekkorunktól kezdve tapasztaljuk, amikor is a funkciógyakorlás és a szabad játék közegében változatos képességeinket tudjuk szinte észrevétlenül fejleszteni. Ahhoz, hogy megéljük ezt a tulajdonságukat, fontos, hogy legyenek saját kezdeményezésű, nem irányított tevékenységeink, és próbálkozhassunk velük a magunk kedvére, örömére. Gyermekkorunk során a szüleink változatos, de érdeklődésünkhöz és képességeinkhez illeszkedő fejlődési lehetőségeket biztosíthatnak, amitől egyre ügyesebbnek és eredményesebbnek éljük meg magunkat. Az óvodai és iskolai közegben újabb modellekre és tevékenységekre találunk, finomíthatjuk azzal kapcsolatos elképzeléseinket, hogy melyek az erősségeink és hol vannak a határaink, mire vagyunk képesek. Környezetünk kompetens modelljeinek, különösen a szüleinknek és testvéreinknek gyermekkorunktól kezdve nagy figyelmet szentelünk, és az ő példáik szinte automatikusan ösztönözhetnek bennünket a nehézségeinkkel szembeni ambiciózus, kitartó küzdelmekre. A modellek érzéseinek indirekt átélése, a helyzetükbe való beleérzés meghozhatja a kedvünket az egyes tevékenységekhez, a velük járó kihívások vállalásához, ezáltal tehát az énhatékonyságot is formálja. Sokat jelenthetnek a szülőktől érkező buzdító, bátorító szavak is, amelyektől szert tehetünk az önbátorítás, pozitív belső beszéd képességére. Fontos azonban tudni, hogy a verbális támogatás önmagában kevés, csak akkor lehet eredményes, ha a szülő a megfelelő helyzetben adagolja, például olyan helyzetben, amely valóban megoldható, amelyben az akadályokat jól felmérte, és amelyben a gyermeke valóban meg tud birkózni a rá váró problémával.

Új életszakaszokban, újabb életfeladatok megjelenésével az énhatékonyság tovább formálódik. A serdülőkor turbulensebb, konfliktusos időszakában minden kamasz bizonyos mértékig rizikókereső, és a változékony viselkedés komoly beilleszkedési zökkenőkkel járhat. A sok új tapasztalás azonban mindig annak lehetőségét is jelenti, hogy a fiatal tanul majd a váratlan, nehéz helyzetekből, különösen, ha önállóan, segítség nélkül kénytelen azokat megoldani. A serdülők többsége energikusan és nyitottan viszonyul az akadályokhoz, valamint kifejezetten érzékeny az emberi problémákra, így aztán szárnypróbálgatásai közben egyre nagyobb ön- és emberismeretet szerez, amely a későbbiekben nagy hasznára lesz.

Bár a gyermek- és serdülőkori szocializációnak óriási a szerepe az énhatékonyság tekintetében, e pozitív tulajdonság fejlődése később sem áll meg. A felnőttkor új, sokszor váratlan kihívásokkal szembesíti az egyént, minek következtében megerősödhet a küzdőképessége, sikerorientálttá, vagy éppen ellenkezőleg, kudarckerülővé is válhat. Az énhatékonyság ebben az életszakaszban természetes hullámzást mutat: míg jobb napokon természetes velejárója életünknek, nehezebb érzelmi állapotokban és élethelyzetekben még a produktív egyének is kevésbé élik át, tartós stresszhatás alatt pedig akár meg is gyengülhet, fel is morzsolódhat. Ez annál inkább igaz, mivel a felnőttkor túlterhelődéseket, szerepkonfliktusokat, kényszerhelyzeteket és kríziseket hoz (pl. munkahelyi problémák, megélhetési kényszer). Különösen nehéz fenntartani ezt az érzést például a kisgyermekes édesanyáknak, akik szociális hátrány és sokoldalú megítélés közepette kénytelenek új készségeket kialakítani, és változatos életszerepeiket egymással harmonizálni. Természetesen a felnőttkor akadályait is sikeresen lehet venni, különösen akkor, ha az egyén a gyermekkorából sok erőforrást hozott, azaz jó küzdőképességű modellekkel, támogató környezetben nőtt fel.

Az énhatékonyságnak ebben az életszakaszban komoly szerepe lehet a testi-lelki egészség megőrzésénél is. Ha nap mint nap át tudjuk élni saját kompetenciánkat (akár kis dolgokban is) stabilabban törekszünk elhagyni káros szokásainkat, rendszeresebben sportolhatunk, és más egészségmegőrző szokásaink is tartósabbak.

Az énhatékonyságot lehet fejleszteni; akár öntevékenyen, akár terápiában. Erre valók például azok az imaginációs gyakorlatok, amelyekben valamely pozitív kimenetelt vagy sikeres helyzetmegoldást vizualizálunk (Saját gyűjteményünkben pl. a Hajó, az Erőforrás, a Fogyást segítő imagináció). A viselkedésterápia számos technikája a félelemkeltő helyzetekkel való fokozatos szembenézést szorgalmazza, mégpedig kontrollált, biztonságos feltételek mellett, saját akaratunkból. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyéni önfejlődésünk körében folyamatosan törekedhetünk tágítani a komfortzónánkat, kisebb-nagyobb kihívásokat vállalni a teherbírásunk figyelembevételével, és lassanként leszámolni a félelmeinkkel. Ha a szorongató szituációk megoldásához eszközöket szerzünk, valamint sikeres és megerősítő modellekre találunk, félelmeink lassan oldódhatnak. Az énhatékonyság fejlesztéséhez javasolt továbbá az élet minden területén minél tudatosabb hozzáállásra törekedni, minél jobb döntéseket hozni. Tudatosan tervezhetjük például az általunk vállalt munkahelyi és családi feladatok nehézségét, valamint bizonyos mértékig ahhoz alakíthatjuk a környezetünk körülményeit is, hogy minél inkább és minél gyakrabban megélhessük a kompetencia kellemes érzését. A sikeres pár- és pályaválasztás, a megfelelő munkahelyi környezet keresése és kialakítása, a tartalmas családi élet gondozása ennek az érzésnek mindenképpen fontos pillérei lesznek. Kiegészítheti mindezt és egyúttal egészségvédő hatású lehet a rendszeres sportolás, és azok a szabadidős tevékenységek, amelyekben a magunk örömére fejlődhetünk akkor is, ha egyéb életterületeink zűrzavarosak.